Hamar Albert tudja, hogy hős, ám a világért sem dicsekedne vele. Esetében a józanság és a téboly között olykor elmosódik a határ. A lovardában a föld- és izzadságszagú mozdulatok között csikorgó fogaskerekekként őrölnek a gondolatok. Egy gyerekbaleset, egy eltűnt férfi, és néhány kusza okból kimondatlan dolog örvényként rántják be. Az események nyomán kibontakozó érzelmek hatására többször elmerül a múltjában. A régi sérelmek és az elfojtott emlékek tükröződnek a jelenben. Albert rezignált nyugalmát, dühét és bizarr öniróniáját szemléljük: egy férfit, aki a maga nyers logikájával próbál értelmet kinyerni abból, ami átrohant rajta, mint a menekülő ménes. A Mózes szarvai egyszerre lélektani dráma és groteszk látlelet az emberi torzulásról. A regény azt "kutatja", hogyan bicsaklik meg a valóság, ha a múlt irritált sebeibe akadnak az igazságérzetünk horgai, és mit kezdhet az ember a saját meggyőződéseivel, ha már nincsenek biztos fogódzói. Mert mindenki hordoz magával egy hibás fordítást arról, hogy mi a bűn, és mi a feloldozás.