"Novellák. Egymásba tükröződő, titokzatos terek és élethelyzetek. Vidéki lakótelepek, angol kikötővárosok, nagyvárosi bulihelyszínek. A különös ismétlődések azt eredményezik, hogy azt érezzük, ahol most sétálunk, ott már jártunk egyszer. A szövegek más-más emberi viszonyrendszert járnak körül, de az aprólékos leírásokat körülvevő hézagok mintha szövegről szövegre ugyanazok lennének. Mintha ugyanaz a csend, ugyanaz a hiány fogadna elbeszélésről elbeszélésre. Talán a titkot megjelenítő természeti elemek (tenger, erdő, állatok) lírai státusza miatt érezzük úgy, hogy táj-képek, a haldoklás különféle stációi közt bolyongunk. Bármilyen változatosak is a szereplők és a helyszínek, úgy érezzük, mindig ugyanazt kergetik. Vagy ugyanoda térnek vissza. A visszatérés és az emlékezés különösen hangsúlyos ezekben a novellákban. Az emberek éreznek és cselekszenek - vagy beszélnek, téblábolnak, meghalnak, a sorrend nem is számít - miközben a természet (helyettük is) megtörténik. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Fitos Adrián már-már versciklus módjára építkező novellafüzérét az érzékelés ünnepélyes élessége is összeköti. Ahogy ki is mondatik - az alany: állítmány. A saját idejükkel elszámolni nem tudó, a felnőtté válás csapdahelyzetei között fulladozó hősök mindig kitengenek abból, amit épp csinálnak. Mint a fiatal test a langyos szélben lobogó ingből. Nekik is sokszor megadatik, hogy csak úgy megtörténjenek. Akár nemzedéki tablónak, akár egy misztikus utazás dokumentumainak tekintjük ezeket a novellákat, nem csalódunk. Olyan egyéni helyzeteken túlmutató intenzitással találkozunk, ami talán csak a zene sajátja." (Bánki Éva)