Az Előző részek tartalmából, egy folyamatból mennyi, miképpen idézhető föl egy verssorozatban? Ahogy mozgásban, élőn váltakoznak, futnak szavak, félsorok, kizökkent arcok, mások, vízmosások, enteriőrök, premier plánok, tört panorámák, beláthatatlan helyek, helyzetek, hiányok, tárgytalan életek, érkeznek látomások, állomások jönnek-mennek, a menetszél zúg cugot írás és a hegyélek rajzolatában, részvétlen részvét, az átmenetek már közelítenek és távolítanak egyben, - mindenkit, bárkit, istent, embert és lelkes állatot. Mert vannak még, miként ég, föld, pokol. Több dolgok vannak. Ozsváth Zsuzsa könyvében, is - sok hirtelen szók, képek snittjei, a látszólag spontán beszéd kíméletlen fonákja, kifordítottan visszatérő, rejtett dallamok s a versek érző vágástechnikái tagolják itt keményen, öntörvényűn, szelíden a titkos mondhatatlant, mi megszólítható tán. Az Előző részek tartalmában szétszaggatott idő van. A pillanatoknak a tartama tágul: hosszan kitartott hangok, visszafojtott, aprózott roppanások, közöttes csendek, nyílt tekintetek. Csupán hallgatni kell, s meghallani. Csak megfigyelni ezt-azt, látni kell: a lét nyelvét sajátként magtanulni, folyvást és mindig újra látni mindent. Csak bámuldozni, nézni, s néha szólni - az szép, és jó is, mert olyan veszendő, hogy majdnem maradandó, szinte öröklét. (Kovács András Ferenc)