Takács Zsuzsa új kötetében a gyűjteményes verseskötet, A Vak Remény megjelenése óta született művek folytatják a megkezdett utat. Emellett néhány fájdalmasan tömör, már-már haikuszerű darab jelzi, hogy új ösvények is formálódnak az életműben. Az álmok, látomásszerű emléktöredékek továbbra is nagy szerepet játszanak, és a személyes történeteket, gyerekkori emlékeket, családi traumákat, szerelmeket és nemzeti tragédiákat megidéző versek sora is folytatódik a kötetben. A költő lányának halála óta a horizont egyre inkább elsötétülni látszik, így a sebzettség, a gyász elevenig ható képei dominálnak a versekben. Ugyanakkor életművében a költő rendületlenül törekszik a tekintet felemelésére, a színről színre látásra - így lesz lehetséges, hogy bár az egyes darabok a közös szenvedésben való megmerítkezésre hívnak, a kötetkompozíció szervező ereje a felemel(ked)és egyfajta megtisztulás, a megváltás reménysége felé. A maradás szégyene a költői életmű újabb fényes állomása: sötéten ragyog, és utat mutat a káoszban, alázatra, szabadságra, felelősségre, szolidaritásra és elmélyülésre hív.