"A modern magyar dráma mindig is válságban volt, válságban van ma is. A folytonos válság ellenére, mint azt a legutóbbi drámatörténeti áttekintés írója, Radnóti Zsuzsa Lázadó dramaturgiák című dolgozatában megállapítja, a magyar drámának két „aranykora” feltétlenül kiemelendő: az első a századelő drámai felfutása, a másik a hatvanas-hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig tartó időszak. (A két aranykor nyitánya akár konkrét dátumhoz is köthető. Az első kezdetét Molnár Ferenc Az ördög című keserű komédiájának 1907. április 10-i bemutatója jelenti a Vígszínházban. Az utóbbi Örkény István Tóték című groteszk szemléletű művének 1967. februári előadásával veszi kezdetét a Thália Színház stúdiószínpadán). A századelő drámaírói részéről a „lázadás hol az esztétika, hol a politikum szférájában jelentkezett, hol szemléleti és – ritkán ugyan, de – filozófiai síkon is, kiemelkedő alkotások esetében pedig mindkét vagy mindhárom területen egyszerre. E lázadó attitűd következtében nagyon gyakori volt, hogy e művek integrálódása a nemzeti kulturális emlékezetbe késve, nem megfelelő színvonalon vagy egyáltalán nem következett be.” A század eleji színházak, ha időnként kísérletet tettek is e lázadó dramaturgiájú darabok befogadására, ”interpretációik” akkor is nagyon szerényre sikeredtek; a szövegek szélsőségeit lenyirbálták, konfliktusaikat elsimították, költőiségük elszürkült, s ez által korokon túlívelő modernségük, egyediségük rejtve maradt. Így viszont a korabeli közösség elfogadta és befogadta őket” Vilcsek Béla