Szilasi László gyászkönyve az édesanya halála után kezd íródni: a szerző minden este 18:48-kor hívta fel az édesanyját, és miután meghalt, írásban folytatta vele az immár egyirányú beszélgetést. Vajon tud-e vigaszt nyújtani az írás? Vagy a vigasz-e az egyáltalán, amire szükség van ilyenkor? Honnan lehet tudni, meddig tart a gyász? Hogyan kapcsolódhatnak egymásba a múltbeli emlékek és a jelen napjai? Naplószerű feljegyzések és esszéisztikus számvetések váltják egymást a kötet lapjain, amely az édesanya mély vallásosságától ihletetten minden eseményben a jelentést keresi.