1964-ben járt utoljára Afrikában, hogy kiegészítse a Nemzeti Múzeum új Afrika-gyűjteményét: e szafarinak a történetét írta meg, gyengélkedve bár, de fiatalosan lobogó vadászszenvedéllyel s a reá jellemező friss elevenséggel és humorral. Egyetlen társa - egyben az expedíció fényképésze és filmezője - a felesége volt, neki szerette volna megmutatni az emlékeiben élő, varázslatos világrészt. Büszke öröme azonban keserédes nosztalgiával, kiábrándító tapasztalatokkal vegyült: a világhírű kelet-afrikai vadállományból, a hajdani miliőből immár alig maradt valami. Szívósan kutatja a vadvilág csökkenésének okait, de eleget tesz megbízatásának: az öt "veszélyes vad" közül négyet sikerült elejtenie, s társával közösen átélni a földrész régi varázsát idéző hangulatokat és pillanatokat. Műve ötvözi a vadászkönyvek izgalmasságát, az útleírások színességét, a természet tudós, bensőséges szeretetét, a hivatássá érett szenvedélyt s azt a csodálatos légkört teremtő erőt, amellyel elragadja olvasóit az ernyőakáciás szavannák határtalan térségeire. Nagy vadászírónkat e sorok csiszolgatása közben érte a halál.